A „élelmiszer-óriásoknak" nevezett multinacionális vállalatok csoportja van, amelyek jelentős befolyással bírnak a világ élelmiszer-ellátására. A Cargill, az ADM, a Louis Dreyfus, a Bunge és a Nestlé, mint ezek a vállalatok, világszerte felvásárolják, feldolgozzák, tárolják és értékesítik a gabonatermékeket, például a búzát, a rizst, a kukoricát és a szóját, amelyeket a világ gabonatermelő területein termelnek. A cég a magfejlesztés, a génmódosított növények kutatása, valamint a műtrágya és növényvédő szerek fejlesztése területén is tevékenykedik. Valójában nem pusztán élelmiszer-kereskedők, hanem egyben élelmiszer-kereskedők, biotechnológiai vállalatok és élelmiszer-feldolgozó vállalatok is.

Ezek a „élelmiszer-óriások", amelyek különösen az Egyesült Államokban, a világ legnagyobb gabonaexportőreiben koncentrálódnak, az összes gabonatároló kapacitás 68%-át birtokolják, és 2022 végén az Egyesült Államokban lévő összes gabonakészlet 30%-át kezelik, ami óriási befolyást jelent. A világ minden táján található silók, export kikötői létesítmények és saját hajók révén befolyásolják a globális élelmiszer-forgalmat.

Ezeknek az „élelmiszer-óriásoknak" példátlan hatalomra juthattak, mert a fő termelési országok kormányai engedélyezték és védték őket, lehetővé téve, hogy monopolhelyzetet teremtsenek a belföldi mezőgazdasági piacokon. Világszerte azonban élelmiszer-válság esetén az országos érdekek előtérbe kerülnek, és korlátozzák az exportot, ami a nemzetközi élelmiszer-ellátási lánc összeomlásához vezet. A korábbi COVID-19-pandémia és az orosz-ukrán háború idején a világ élelmiszerárai jelentősen emelkedtek, és az ellátási láncok összeomlottak.

Az olyan országok, mint Korea, amelyek nem képesek saját magukat ellátni élelmiszerrel, az „élelmiszer-óriásoktól" függenek, és a Kína és India, mint gazdaságilag erős országok, elvehetik tőlük az élelmiszer-ellátási lehetőségeket. Ennek a helyzetnek a megoldása az élelmiszer-szuverenitás visszaszerzése. Minden országnak biztosítania kell a minimális élelmiszer-önfenntartást, és a kereskedelmet csak kiegészítő eszközként kell használni.

A valóságban azonban az élelmiszer-szabadkereskedelem nem tartható fenn. Ha két ország kereskedelmet folytat egy adott élelmiszerrel, az egyik országban a behozott élelmiszer miatt megszűnik a belföldi termelés, és végül az élelmiszer eltűnik. A világ élelmiszertermelése egyébként is elégtelen, ha egy ország olyan áron importál, amelyen nem képes védeni a hazai termelőket, akkor a kevésbé gazdag országok nem lesznek képesek pénzt szerezni az importra, és éhezni fognak.

Ezért az élelmiszer-kereskedelem valódi kölcsönös előnyökkel járóvá válásához először biztosítani kell, hogy a világ minden országának igényeit kielégítő élelmiszer-termelés legyen, és a behozatal olyan áron történjen, amely lehetővé teszi a behozatalt végző országok számára a mezőgazdaság fenntartását, a termelő országok ármánipulációja nélkül. Ez a helyzet azonban valójában szinte lehetetlen.

Ezért minden ország számára az a bölcs választás, ha az élelmiszer-önfenntartási arányt a lehető legmagasabb szinten tartja, és a kereskedelmet csak kiegészítő eszközként használja. A világ súlyos élelmiszer-válságának elkerülése érdekében minden országnak meg kell őriznie a minimális élelmiszer-szuverenitást.